Jogosan vagyok ideges ilyenkor, vagy én reagálom túl?

Bármilyen egyéni problémám van, az anyám úgy kezeli, mintha az Ő problémája lenne. Oké, tök jó, aggódik, de egy idő után már rettentően frusztráló.

pl.: 1, találtam diákmunkát, 50kmt kell utaznom és azt mondta, hogy "jajj, most akkor korán kell kelnem" (19 éves vagyok.. :D). Hiába mondom neki, hogy ez az én problémám, és nem kell felkelnie emiatt, mert 19 évesen eltudok készülni..

2, Az életem jelentős részét az edzés teszi ki (konditermi súlyzós edzés) és folyamatosan azzal jön, hogy később erre úgy sem lesz időm. Számtalanszor bebizonyítottam, hogy az edzésre tudok időt szánni. 4 órakor kelek iskola időben (messze van a suli), 2ig ott vagyok, edzek, hazamegyek, és 5-6 órára érek haza úgy, hogy 7-8 órakor már aludnom kell, hogy emberi állapotban tudjak felkelni 4 órakor.. Ő ezt sem hitte el, hogy nekem ez menni fog, és lám, sikerült.

Ugyanez van a diákmunkával most. "Nem lesz időd edzeni, mikor fogsz hazaérni, este 8 órára? És azt látom, hogy az Ő problémájának kezeli azt, hogy én akár este 8 órára érek haza az edzés miatt. Neki nem teljesen mindegy, hogy mikor érek haza? Ez az én problémám, nem az övé. (8 órás munkaidő, egyáltalán nem 8 órára érnék haza egyébként.. Legkésőbb 5-re itthon vagyok)

Azt érzem, hogy semmi szabad teret nem kapok. Próbálnék önállósodni, de lehetetlennek érzem, mert mindenbe köze van..

Én reagálom túl ezt?